Kinek az érdeke a minőség és az energiatakarékosság???

Írta: Befedlek Bt., idő: 2008-04-20 15:53:07

A Dörken a hosszú távú sikerekre törekszik

/az alábbi interjút Farkas Imre, a Dörken Kft. ügyvezetője adta egy építőipari szakújságírónak/
Véleményünk szerint a cikk lényegretörő, őszinte, mindenki számára átgondolandó!

Kinek az érdeke a minőség és az energiatakarékosság?

 
Magyarországon sem a szakképzés, sem a szabványok, de még a büntetőjogi szabályok sem a minőségi, energiatudatos építést ösztönzik – állítja lapunknak nyilatkozva Farkas Imre, a Dörken Kft. ügyvezetője. A szakember szerint az állam feladata lenne a laikus megrendelők, állampolgárok védelme a gyenge minőségű, egészségkárosodást is okozó termékekkel, illetve szolgáltatásokkal szemben.

 
 
– Tudjuk, hogy a Dörken Kft. közvetlenül nem foglalkozik termékértékesítéssel, hanem a kereskedőket látja el, illetve képzési, szaktanácsadási tevékenységet folytat. Mi a jelentőségük ez utóbbi szolgáltatásoknak?

– Nagy jelentőségük van, ugyanis ezek a termékek komoly fejlesztőmunka eredményei, magas tudásszint van „beléjük építve”. Ezeket a terméktulajdonságokat, illetve előnyöket az érintett szakmai körben tudatosítanunk kell. Fontos itt megemlíteni, hogy a Dörken cégfilozófiája – annak is köszönhetően, hogy családi vállalkozásról van szó – a hosszú távú építkezés, azaz nem a pillanatnyi profit maximalizálása a cél. Ez Magyarországon is érvényes: nem dömpingáron akarunk minél nagyobb mennyiséget eladni, hanem tartós sikerekre törekszünk. Ezért van szükség az említett tudatformáló munkára.

– Kiket céloznak meg a képzésekkel?

– Egyrészt a szakkereskedőinket szeretnénk ellátni a megfelelő információkkal, másrészt 2000 óta az iparosoknak is szervezünk kurzusokat, konzultációkat, a félnapos oktatástól a háromnapos, bentlakásos rendezvényekig. Nagy probléma, hogy Magyarországon néhány szakterületnek nincs igazi mestere. Németországban például a szigetelési feladatok a tetőfedőkhöz tartoznak, függetlenül attól, hogy a tetőn vagy a pincében kell ezeket elvégezni. Nálunk a tetőfedést és a tetőszigetelést tulajdonképpen ácsok végzik, a talajszint alatt pedig szigetel boldog-boldogtalan... Jellemző az is, hogy Magyarországon nyolc-kilencezer tetőfedéssel foglalkozó vállalkozást tartanak nyilván, a hozzánk hasonló méretű Ausztriában viszont csak néhány százat. A nálunk tapasztalható felhígulás a szakmai színvonalon is meglátszik.

– Milyen hatékonysággal tud ezen javítani egy termékforgalmazó?

– Attól tartok, csekély hatékonysággal. Különösen úgy, hogy közben mintha nem lenne központi, állami akarat arra, hogy az építőipari szakmák színvonalát emeljék, értékeljék. Mi a képzéseinkkel eddig körülbelül öt-hatszáz tetőfedőt, szigeteléssel foglalkozó kivitelezőt értünk el.

– Miben látja a központi akarat hiányát?

– A probléma általános. Mondok egy példát: az energiatanúsítvánnyal kapcsolatos rendelet tervezetébe bekerült, hogy a költségek mérsékelése érdekében egy-egy épület energiatanúsítására legföljebb két órát lehet fordítani, és legföljebb 5500 forint óradíjat lehet érte felszámítani. Ez nyilvánvalóan nevetséges, és megkérdőjelezi az egész rendelet komolyságát, az energiatakarékosság iránti elkötelezettséget is. 11 ezer forintért – amiből még az utazási és egyéb költségeket le is kell vonni – bele sem kezd egy ilyen munkába egy komoly szakember. De mondom: talán nem is cél, hogy belekezdjen...

– Pedig azt gondolná az ember, hogy az energiaárak emelkedésével növekszik a kereslet az energiatudatos építéshez szükséges tudásra, illetve építőanyagokra.

– Ez elvileg így is van; ezért is vásároltunk – Magyarországon elsőként – légzárásmérő készüléket. Ez úgy működik, hogy mesterségesen légnyomáskülönbséget hozunk létre az épületben lévő belső légtér és a külső légtér között, azután mérjük, hogy ez milyen mennyiségű levegő szállításával tartható fenn, ez ugyanis az épület tömítetlenségein elszökő levegő.

– Azaz milyen gyorsan szökhet ki a meleg a házból?

– Ha „átfúj a szél a házon”, az energetikai és – különösen könnyűszerkezetes épületek esetén – vizesedési problémákat is okozhat. Érdemes itt egy kis épületfizikai kitérőt tennünk. Régen másképpen használtuk az épületeket, mint manapság. Korábban a nyílászárók nem zártak tökéletesen, és nyílt égésterű fűtést alkalmaztak, tehát a kályha vagy kandalló a szoba levegőjét fogyasztotta, ami a nyílászárókon keresztül kapott utánpótlást. Így biztosítva volt a folyamatos légcsere. Most radiátorokkal fűtünk, és hézagmentesen záró ablakaink vannak, azaz a helyiségekben felhalmozódó pára a falszerkezeten keresztül törekszik kifelé. Amikor a külső, hideg felület közelébe ér, kicsapódik, és víz lesz belőle. Csak idő kérdése, hogy mikor jelenik meg a penész, hogy mikor jelentkeznek a szerkezeti és egészségügyi gondok. Az a helyzet tehát, hogy az épületeink használati módja gyorsabban változott, mint ahogy azt az építési szakma követni tudta volna. Amikor a képzéseinken az iparos azt mondja, „ezt mi mindig így szoktuk csinálni”, erre azt válaszolom: „igen, de az épületeket már nem úgy szoktuk használni”. Ma már külön figyelmet kell fordítani a páratechnikai kérdésekre, páraáteresztő, párazáró fóliákat kell alkalmazni a megfelelő helyeken.

– Ez tehát megint csak a szakképzés hiányosságainak kérdése...

– Igen, de nem csak az. A képzetlenség mellett a felelősség hiánya legalább ekkora baj. Én még nem hallottam, hogy Magyarországon valakit azért büntetőjogi felelősségre vontak volna, mert szakmai hiba miatt kárt okozott egy épületben. A cégnek persze garanciát kell adnia, de a cégek, mint tudjuk, hajlamosak egyik napról a másikra eltűnni, hogy aztán a tulajdonosaik más néven újabb cégeket jegyeztessenek be. Ha valaki autót vezet, és balesetet okoz, akkor nyilván az adott személyt büntetik meg, és nem a céget kezdik el keresgélni, aminek a nevére be van jelentve a jármű. Nyugaton az építési károkozással ugyanígy van – nálunk ez valahogy nem működik. Megint azt kell mondanom: itt a törvény a sumákságot támogatja, és nem azokat, akik a minőséget, a hosszú távú gondolkodást képviselik.

– Ön most itt nyilván a kivitelezői munka minőségéről, illetve a hozzáértés hiányáról beszél. Az építőanyagok viszont csak az Építőipari Minőségi Engedély (ÉME), illetve a CE-jelzéssel kerülhetnek forgalomba Magyarországon is, azaz egyfajta minőségi kontroll mégiscsak van.

– Ezzel is nagy bajok vannak. A CE-jelzés ugyanis – a közhiedelemmel ellentétben – önmagában nem jelent minőségi garanciát. Csak azt tanúsítja, hogy az adott terméket a szabványban rögzített módon vizsgálták meg, de azt már nem, hogy milyen eredménnyel járt ez a vizsgálat. A CE-jelzéshez mindig tartozik egy táblázat is, ami ezeket az eredményeket tartalmazza – ebből derül ki a termék minősége. Tehát mondjuk egy lyukas nejlont, vagy egy papírdarabot is forgalomba hozhatok CE-jelzéssel „párazáró fóliaként”, legföljebb rosszak lesznek a paraméterei... Itt megint csak egy felsőbb központi akaratra lenne szükség ahhoz, hogy kikényszerítse: egy bizonyos minőségi szint alatt ne lehessen forgalomba hozni termékeket.

– Az ÉME megkövetelése nem elegendő erre?

– Úgy gondolom, nem. Ugyanis az engedélyeket kiadó ÉMI – illetve tulajdonosa, az állam – alapvetően abban érdekelt, hogy a kiadott engedélyekből bevételt szerezzen, és nem abban, hogy jobb, tartósabb, energiatakarékosabb házak épüljenek Magyarországon. Egyébként nem lennék meglepve, ha emögött ott lenne az energialobbi nyomása is.

– Ha a CE-jelzésnél ott van az a bizonyos táblázat, akkor végül is nincs kiszolgáltatva a vásárló: pontosan leolvashatja, hogy mit kap a pénzéért.

– Persze, ha feltételezzük, hogy képzett szakember a vásárló – de ez Magyarországon néha elég merész feltételezés. Azt pedig végképp nem feltételezhetjük, hogy a lakásépíttető állampolgár értelmezni tudja ezeket az adatokat. Ő csak annyit lát, hogy négyzetméterenként 120 ezer forintért és 160 ezer forintért is építenek neki házat, azaz létrehoznak egy olyan teret, ami valahogy el van határolva a környezettől. Nyilván az olcsóbbat választja, és esetleg csak évek múlva szembesül az energiapazarlással, a penészedéssel, amit az épülettel együtt vásárolt. Szerintem az állampolgárnak joga van ahhoz, hogy az adójából fenntartott állam megvédje őt ettől a kiszolgáltatott helyzettől. Ennek pedig az a módja, hogy – akárcsak számos nyugat-európai országban – megfelelően szigorú nemzeti szabványok írják elő, hogy az építőipari termékeknek milyen normáknak kell megfelelniük. Ennek a betartását persze ellenőrizni kellene, és akkor a fogyasztóvédelmi bírságokon keresztül az állam is megkaphatná azt a bevételt, amire annyira vágyik...

– A mai gazdasági helyzetben minden szereplő elsősorban a bevételre vágyik, ami csökkenti az esélyt arra, hogy a minőségi szempontok is érvényesüljenek.

– Kétségtelen, az építőiparban tapasztalható regresszív folyamatok arra kényszerítik a cégeket, hogy szinte harakiri jellegű üzleteket kössenek – bármit elvállalnak, képtelenül alacsony árakon, és megpróbálnak mindent kispórolni az épületből, akár a megrendelő megkárosításával. De azt tapasztalom, hogy a tartósan jó minőségű szolgáltatások és termékek azért hosszú távon megtalálják a piacukat. Mint mondtam, a Dörken is ezt a filozófiát képviseli. És ha több mint száz évig működött a dolog, akkor biztos, hogy nem most fogja föladni ezt az elvet.

Farkas Imre, Dörken Kft.